Az elültetett mag szárba szökken – Totobé Ferencnével beszélgettünk
2017 szeptemberében induló sorozatunkban egyházmegyénk katekétáit szeretnénk bemutatni, akik személyes írásukon keresztül mesélnek arról, mit is jelent számukra hitoktatónak lenni. Következő vendégünk Totobé Ferencné makói hitoktató volt, aki eddigi életpályája mellett arról is mesélt, hogy miért tekinti missziós területnek hitoktatási helyét.
Amikor van egy összejövetel és be kell mutatkozni, mindig így kezdem: Totobé Ferencné vagyok, Makóról érkeztem és négy gyermekem van. Makón tanítok, egy református és egy katolikus általános iskolában alsós és felsős korosztályt. Bővebben nem szoktuk egymást megismerni, mert nincs rá idő – most azonban lehetőséget kaptam arra is, hogy bemutatkozzam egy kicsit jobban.
Messziről indul a története annak, hogy hogyan lettem hittantanár; annak tartom magam, ez szerepel a diplomámban is. Úgy gondolom a hitet élni kell nap, mint nap, hisz olyan pályát választottam, amely ebből táplálkozik. Oktatni a hitet számomra azt jelentené, hogy megtanulni dolgokat és mellette van hitem is. Az életem és a pályám során sokszor volt olyan élményem, amikor Isten a tények, a lehetőségek ellenére megmutatta csodálatos jelenlétét és áthúzva minden emberi számítást beavatkozott az életembe. Én ezekre szeretném a gyerekeket megtanítani, ezt szeretném velük megtapasztaltatni. A nagymamámmal indul az én vallásos nevelésem kialakulása: Ő volt az, aki mindig arról mesélt, hogy Nyitrán, ahol született, milyen templomok vannak és hova járt misére, és hogy hittanból mit tanultak. A legszebb történetek viszont azok voltak, amiket egy nagy vastag könyvből olvasott és mindig a szekrény tetején tartott. Ez a könyv a Szentek élete volt, és mai napig megvan, amikor előveszem, mindig előjönnek az emlékek, amik ehhez a könyvhöz kapcsolódnak. Ő tanított meg arra is, hogy ha elmegyünk a templom előtt vessünk keresztet, köszöntsük az Úr Jézust, de a húsvéti szentmise virágillata szintén hozzá fűz. Amikor ott álltunk a szentsírnál és éreztem a jácint illatot…
Sok apró mozzanat van, amely meghatározta, hogy merre vezeti Isten az életemet. Gyerekkoromban az iskolában nem tanultunk hittant, de én szombatokként igen, mert a plébániára jártam hittanra. Így lettem elsőáldozó, és még emlékszem a kalácsra és a finom kakaóra, amit kaptunk. Ma már ez nem számít élménynek – nekem még az volt. Bérmálkozás után az ificsoportok közössége is sokat formált rajtam, majd a középiskola után Tanítóképzőbe jelentkeztem és a templom utolsó padjában keseregtem, mert nem vettek fel, amikor odajött hozzám a plébános atya, hogy volna -e kedvem jelentkezni a Teológiára. Volt – így elvégeztem és elkezdődött az a pálya, amire Isten kiválasztott és elhívott. Sok gyereket tanítottam, sőt, már olyan is van, aki a gyerekét is hozzám hozta. Mindig azt szeretném a gyerekeknek átadni, hogy megtapasztalhassák Isten szeretetét; azt a szeretetet, amivel körülvesz és hordoz minket.
Amikor az imádságról tanulunk, én mindig a hálával kezdem, hogy miért is lehetünk hálásak Istennek, ők legtöbbször még a kéréseiket sorolják – aztán szépen lassan megtanuljuk közösen, hogy miért is kell, hogy hálásak legyünk Istennek. Ha imádkozunk, mindig meggyújtunk egy gyertyát, és már tudják, hogy itt van köztünk Jézus. Az egyik kisfiú óra végén azt mondta nekem: “Nóra néni, én hittanos tanár leszek!” “És miért?” – kérdeztem tőle, “hát mert akkor mindig én fújhatom el a gyertyát!” – válaszolta. Sok élmény és emlék köt ehhez a hívatáshoz, amire Isten elhívott, nincs olyan, hogy csak szép és jó dolgok történnek, de ehhez kell a hit, hiszen az a sok kis magocska, amit elültetünk a gyermekek szívében úgy hiszem Isten segítségével egyszer szárba szökken. Hogy hányszoros termést fog hozni, vagy hoz-e, az a jövő titka; minden nap úgy lépek ki az ajtón, hogy ezeket a szavakat mondom: Jézus segítségével, az Ő erejével, Őt hirdetve és követve. Ámen. Azt gondolom, hogy ez a hitem jelmondata.
A hittanórákon sok mindenről szó esik, nagyon sokszor elrepül az idő, és a gyerekek még maradnak és mondják, mondják a történeteiket, élményeiket. Sok gyerek olyan dolgot is megoszt velem, ami nagyon bensőséges, személyes… anyaként néha fáj a szívem, hogy milyen nehéz sorsa van némely gyereknek. Az a része a városnak, ahol tanítok, azt szoktam mondani, hogy missziós terület. Olyan körülmények között élnek, hogy más részén a városnak nem is gondolnák a gyerekek, hogy ilyen is van. Nagyon nagy szüksége van ezeknek a gyerekeknek a szeretetre. Nyaranta a kollégákkal hittanos tábort szervezünk és főleg azoknak, akiknek ez a program jelenti az egész nyári kikapcsolódást, mert a családnak nincs lehetősége táborba befizetni a gyereket, vagy arra, hogy elmenjenek kirándulni. Egy hetes tábort tervezünk, gazdag programokkal; ezek a gyerekek szívesen jönnek kézműveskedni, barkácsolni és ezeket az alkalmakat mindig egy kis uzsonnával kapcsoljuk össze, ami nagyon jó hangulatban telik. Sokszor a szülők is elkísérik a gyerekeket és együtt vesznek részt a programokon. Ahol jól érzik magukat a gyerekek és a szülők is, oda mindig visszajönnek. Azon munkálkodunk a plébánia munkatársaival, hogy ez minél többször megvalósuljon, és megtapasztalhassák, hogy Isten mennyire szeret minket.
