Személyen keresztül elvinni Jézust: Halmai Sebők Zsuzsával beszélgettünk
2017 szeptemberében induló sorozatunkban egyházmegyénk katekétáit szeretnénk bemutatni, akik személyes írásukon keresztül mesélnek arról, mit is jelent számukra hitoktatónak lenni. Következő vendégünk Halmai Sebők Zsuzsa kübekházi és tiszaszigeti hitoktató volt, aki eddigi életútja mellett mesélt arról is, hogy milyen kihívásokkal kell megküzdenie egy kisebb településen dolgozó hitoktatónak.
Halmai Sebők Zsuzsa vagyok, végzettségem szerint magyartanár, katolikus teológus és hittanár-nevelőtanár. Első kisfiam születése előtt magyartanárként dolgoztam. Bő egy évvel ezelőtt, pont a születésnapom napján kaptam lehetőséget arra, hogy a kübekházi és tiszaszigeti Szent Antal Katolikus Általános Iskolában és Óvodában hittant taníthassak. Jelenleg pedig ismét otthon töltöm napjaimat második kisfiam világrajövetelére várakozva.
Egyetemistaként bibliakört vezettem saját korosztályom számára, diplomát szerezve pedig középiskolásokat tanítottam, a fiatalabb, ráadásul kisebb településen elő gyermekekhez korábban még nem volt szerencsém. Hitoktatói pályafutásom megkezdésekor így első feladatom az volt, hogy megismerkedjek a vezetésemre bízott korosztállyal és a tanítványok sajátos életkörülményeivel. Ez sajnos a legtöbb esetben nem volt túl szívet melengető tapasztalat. A gyermekek nagy része ugyanis nevelőszülők gondozására van bízva, vagy csonka családból jön, a keresztény hit nincs jelen a családok életében, épp ezért sokszor az idegenkedés érzése és a kényszer tapasztalata társul hozzá – lévén, hogy katolikus iskolában kötelező a heti két hittanóra.
Ebbe a közegbe kellett napról napra a személyemen keresztül is elvinnem Jézust, a keresztény reményt. Nagyon intenzíven kezdtem keresni az adott helyzetben megfelelő hitoktatás súlypontjait. Ilyen egyszerűnek tűnő célok rajzolódtak ki előttem, mint a hűséges, kitartó, türelmes és szeretetteljes jelenlét. Számomra az egyik legkedvesebb szentírási rész az Ószövetségből az, amikor Isten megígéri Mózesnek a csipkebokor-jelentben, hogy Ő, az atyák Istene vele lesz, hiszen Ő maga az, „Aki van” (Kiv 3, 14). Vagy ahogy Jézus is ígérte feltámadása után:
„És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.”
(Mt 28, 20)
A következő lépés az volt számomra, hogy ahhoz a tapasztalathoz vezessem el a gyerekeket, hogy az ő létezésük jó, és ezen semmilyen rosszaság nem változtathat. Ezt kísérte az „együtt lenni jó” megélése, pl. a különféle közösségi alkalmon: a hittanórán, a közös tevékenységekben (pl. Tesz-Vesz Tavasz, kézműveskedés), az egyházmegyei hittanos találkozókon, a kirándulásokon, lelkinapokon, a játékban és legfőképp a szentmisében! Igyekeztem őket bevonni valamennyi templomban végzett népi ájtatosságba is, hogy a közösséget az egyházközösség tagjaival – jelen esetben a rózsafüzért, litániát, keresztutat végző asszonyokkal – is megtapasztalják. Szerettem volna, hogy érezzék: a templom az a hely, ahol örülnek a jelenlétüknek, és ahol számítanak rájuk különböző szolgálatok végzésében is, hiszen ők jók, ők fontosak!
Mindezzel párhuzamosan szüntelenül igyekeztem szimbólumokkal és szavakkal is rámutatni arra, hogy a szemünkkel láthatatlan Isten jelen van az életünkben. Őt jelképezte közöttünk a gyertya lángja, vagy egyszerűen egy néhány perces csend megtartása. Időről időre egyre bátrabban, szabadabban fogalmaztuk meg imáinkat. Annak hitét próbáltam átadni a gyerekeknek, hogy Jézus jelen van az életünkben és szeret mindannyiunkat. Bár időről időre vannak elkóborló „báránykái”, de Ő azt akarja – és az Ő példájára a közösség is, jelen esetben az osztályközösség – hogy ezek az eltévelygő „báránykák” visszataláljanak.
A felsorolt szempontokat én is együtt tanultam a gyerekekkel. A türelem, az (ön)elfogadás, a legkisebb jó felfedezése, a bocsánatkérés őszinte aktusa, olykor a tévedés elismerése nem mindig volt könnyű számomra sem. Kellett hozzá a kitartó imaélet (a tanítványokért is), Istenre hagyatkozás, alázat: hogy az én „világmegváltó” terveim, ügyeskedéseim kevesek.
Hálával tartozom Teremtőmnek, aki meghívott erre a szolgálatra⁏ plébánosomnak, Fazakas Gusztáv atyának, aki végig nagy bizalommal volt munkám iránt⁏ kollégáimnak, akik mindig támogatták munkámat⁏ hitoktató kollégámnak, Varga Balázsnak, akivel nagyon jól együtt tudtunk működni a gyerekek érdekében⁏ mentoromnak, Szögi Ildikónak a szeretetteljes kísérésért, támogatásért⁏ a Kateketikai Iroda dolgozóinak segítőkészségükért⁏ férjemnek és kisfiamnak, akik hűségesen kísértek a kübekházi szentmisékre, és megadták a segítő, szerető családi hátteret munkám végzéséhez.
